Én és az ikrem, az ikrek ellen. Mi lesz ebből?(TH)

Rossz érzés volt látni Tomot. Aztán mikor a buszon ültünk, láttam hogy Tom még mindig le hajtott fejjel áll ott egy helyben. És akkor egy fénylő valamit láttam végig futni az arcán. Egy könnycsepp. Össze törtem a szívét. A busz elindult. Én lehajtottam a fejem.
-Mi a baj?-kérdezte Pete.
-Semmi...-hazudtam Pete-nek. Hazaértünk. Én bementem. Miriék már otthon voltak. Én szomorúan ledobtam a táskám.
-Mi a baj?-jött oda Miri. Én nem válaszoltam. A könnyeimet visszafolytva elindultam. Már a szobám ajtajánál voltam de nem bírtam tovább. Elkezdtem könnyezni. Szörnyű bűntudatom volt. Fájt ha Tom arcára gondoltam. De nem tudtam másra goldolni. Csak is az ő arca lebegett a szemeim előtt. Ahogy a könnycsepp végigfutott az arcán. Szörnyű volt akkor is, de most mégrosszabb.
-Istenem! Hogy lehetek ilyen bunkó! Mért kellett így hozzávágnom. Mért Kellett összetörnöm?-Kiabáltam a szobámban.
-Mi történt?-kérdezte Meti Miritől.
-Nem tudom. Lehet hogy Pete-el van valami.
-Lehet.-Mondta meti, majd bekopogott hozzám.-Bejöhetek?
-Gyere.-mondtam, miközben az arcom a párnámba mélyesztettem.
-Mi történt?-Jött be Meti.
-Mire gondolsz?
-Az előbb nagyon kiabáltál. Valami van Pete-el?
-Nem. Semmi. Mármint vele semmi. Jól megvagyunk, szeretjük egymást, satöbbi.-Magyaráztam unott hangon.
-Akkor?-tudakolózott Meti.
-Tom. Tetszek neki és vissza kellett utasítanom. Olyan szomorú volt.
-Majd megbékél. Rá kell jönnie hogy nem körülötte forognak a lányok...-magyarázta Meti, miközben én kikászálódtam az áűgyamból.
-TE NEM LÁTTAD AZ ARCÁT! NEM LÁTTAD AZT A KÖNNYCSEPPET!-kiabáltam Metivel, majd felkaptam a hátizsákomat és kiszaladtam a házból. Elfutottam a Johanna parkig. Oda ahol Pete-el először találkoztunk. Ott leültem egy fa alá és elővettem az egyik füzetemet és elkezdtem a házimat. Nyugit akartam. Egyszer odajött hozzám egy kisebb kutya. Tacskó volt, azt hiszem.
-Szia kishaver-simogattam meg a kiskutyát. Egyszercsak odajött a kutya gazdája ios.
-Szia. Hát te hogy-hogy itt vagy?-Köszönt Pete. Igen. A kutya az övé volt.
-Csak kis nyugalmat akartam. És te mit keresel itt?-Kérdeztem vissza.
-Gyakran jövök ide. Most például kutyát sétáltatni.-Magyarázta.
-Értem.-Mondtam majd felálltam.-Én azt hiszem megyek. Biztos aggódnak miattam. Tudod, mérgemben futottam ide.-Mondtam.
-Hogy-hogy?-érdeklődött Pete.
-Az nem fontos. Nah, mennem kell. Szia.-Köszöntem és megint elfutottam. De nem haza. Tényleg egyedül akartam lenni. Kimentem az Elbához és leültem egy padra. A táskámat Magam mellé tettem. Sokáig csak néztem a vizet. Egy idő után ledőltem a táskámra. Végigfeküdtem a padon. Felnéztem és láttam ahogy "szaladnak" a felhők az égen. Mikor 1-1 repülő is elsuhant közöttük, mindig elmosolyodtam. Nyugi volt. Pont amire vágytam. Most végig gondolhattam volna mindent. De csak volna, hisz elaludtam.
-Kira? Mit keresel te itt?-Ébresztett fel Bill.
-Mivan? jah...szia.-nyitottam ki a szemem és köszöntem álmosan. Bill mögött Tom állt. Mikor ránéztem, ő lehajtotta a fejét vagy máshová nézett, csak hogy elkerülje a tekintetemet. Rosszul esett, de megérdemeltem.
-Még nem válaszoltál.-Mondta Bill.
-Jajj. Tényleg. Nekem mennem kéne.-Én Felpattantam és újra rohantam. De mostmár tényleg haza. Körülnéztem és elindultam az utcá túl oldalára. Egy pillanatra hátranéztem. Láttam Tomot, de ő nem látott engem. Szomorúan visszafordultam, de akkor dudálás, fékcsikorgás. Az utolsó emlékem Tom arca. Az a szomorú tekintete. Tovább semmi. Mikor magamhoz tértem egy korházban ébredtem.
-Kira, Hiányzol. Pete teljesen ki van borulva. Tom mégjobban. De az biztos, hogy nekem hiányzol a legjobban.-Mondta Miri mellettem, sírva. Nem tudta, hogy felébredtem.
-Mi történt? Hol vagyok? Miri, ne áztass el.-Mondtam elnyomott hangon, miközben próbáltam kinyitni a szemem.
-Kira? Kira!-Ölelt meg Miri.
-Mi az? Mi történt?-Lépett be a kórterem ajtaján Meti.-Kira! Te ébren vagy?-Ölelt meg ő is.
-Igen, de ha így folytogattok nem sokáig.-Mondtam.-Mi történt?-Kérdeztem miután elengedtek.
-Elütött egy autó. 2 hete csak alszol.-Mondta Miri.
-Nagyon aggódtunk. Minden nap suli után ide jöttünk. Itt tanultunk melletted. Beszéltünk hozzád.-Mondta Meti.
-Értem. Gondolom 2 hét alatt rengeteg házi össze gyűlt. Lesz mit bepótolnom.
-Hát igen. Főleg Pete-el.-Mondta Miri.
-Hát igen.
-Sziasztok. Valami fejle...Kira!-Jött oda Pete és átölelt.
-Pete!-Öleltem meg én is. Elkezdtem sírni. Olyan jó volt látni.
-Ne sírj. Ezt nekem kéne.-Törölte le könnyeimet Pete, majd megcsókolt. Először.
-Nem egy kórházban képzeltem el az első csókot.-Mondtam Pete-nek.
-Én se. De így alakult.-Mosolygott.
-Sziasztok.-Jött be Bill.
-Képzeld Kira felébredt!-Újságolta Miri Billnek, majd adott neki 1 csókot.
-Tényleg? Szia Kira! Jó hogy felébredtél!-Ölelt meg Bill is.
-Szerintem is. De látom nagyon le vagyok maradva. Mi van közetetek?-Kérdeztem. Miri és Bill összemosolyogtak, de nem mondtak semmit. Én ebből már sejtettem.
-Tippelj.-Mondta Miri.
-Ehhez nem kell sok ész. Kihasználtátok a helyzetem és össze hozattátok magatokat.-Viccelődtem.
-Valami hasonló, csak szelídebben.-Mondta Bill.
-Tényleg. Tom hol van?-Érdeklődtem.
-Otthon. Bezárkózva a szobályába.-Monda Bill.
-Csak a suliba jött el. Ott is folytan csak a terembe ült. Aztán a suli végén egyenesen haza. Még hozzád se jött ki. Nagyon megviselte a baleseted.-Mondta Meti.
-Értem...
-Sziasztok. Áh, Kiara, látom felébredt.-Jött be egy orvos.-Hogy érzi magát? szédül? Fáj valamije?
-Jól vagyok, és nem szédülök és semmim se fáj.-Mondtam.
-Szerencsés vagy. Könnyen megúsztad a balesetet. Sehol egy törés se. Csak apróbb zúzódásaid voltak. Olyan vagy, mint a macska. szerencsés.Ma már haza is mehetsz.-Mondta.
-Értem. Köszönöm.-Mondtam majd az
orvos kiment a szobából.
-Te vagy az én kis CICUSOM.-Mondta Pete és megcsókolt.